Haza akarok menni?
de miért is? a munkahelyen mindenki csak mosolyog rám, de én olyan idegbeteg lettem, hogy 160-as általában a vérnyomásom és gyomorfekéllyel küszködök, otthon folyamatosan volt valakinek valami baja velem és mindig akadt valaki, aki kibeszélt a hátam mögött.

Felelősség zéró, gyakorlatilag nem nagyon van önálló döntésünk sem emiatt.
Minden nap a főnök asszonyom, aki hihetetlen következetes és elég jól csinálja,amit csinál, megbeszélést tart egy- egy napi kérdésről, amit reggel tesz fel. Általában csokika vagy Haribo jár érte, ha tudod a jó választ.  Egy kivétellel eddig mindig nekem jutott az édesség.
Kedden aneszteziológus tovább képzés meló után, mindenkinek. Szerdán reggel osztályos megbeszélés, este rezidens tovább képzés csak nekünk.
Da Vincit Európában először itt használtak (robot operál). Minden héten jön egy újabb műtét fajta, szóval a sebész rezidensek mekkájának nevezném csak. DE én kb elalszok a műtőben.
 A műtősnők elhívtak kávézni, otthon kb arra nem lenne időnk hogy a kórházi automatából kávét vegyünk.
Amikor reggelente bemegyek a műtőbe, rám köszönnek, hogy szia. Megtanulták a kedvemért.
Mégis folyton csak sírhatnékom van. Dög unalom a műtő. Kb semmi komolyat nem csinálhatok, mondjuk nem nagyon szúrnak centrált a fül-orr-gége műtőben....
Van egy cuki lakásom (végre), ami a hegyekre néz, meg a sör gyárra :).
Otthon, sose lenne elég pénzem albérletre. A városka annyira nyomasztó, hogy megfulladok. De minden hol ismernek már és rám köszönnek. A szia elég könnyen megtanulható magyar szó. :))))
Amikor elmegyünk a városba, azaz Saarbrückenbe, hihetetlen storyk történnek meg velem és eszméletlen sikerünk van a pasiknál, otthon rám se néztek. A bulik fergetegesek,  vip vendégek lettünk egy-két helyen :)
Aztán jönnek a nehezen viselhető hétköznapok és a műtő, gáááz..



Azért jöttem ki, hogy kifizessem a diákhitelem, ami az egyetem elvégzéséhez kellett.
Minden ideális körülmény ellenére csak egyet akarok, hazamenni.